Próza

Véletlen?

Létem úgy akadt
fenn a világon, mint
harmatcsepp a szálon.

Az első – azóta

Friss esőillat ölel körül, magával hozva a hegyek nemrég pattanó rügyeinek és leveleinek aromáját. Hirtelen jött zápor zavarta el a sok embert. Jó így most. Csend van, s végre elmondhatom neked azt, amit akartam. Nagyon féltem ettől a naptól, hisz ez az első ilyen nap – azóta. Tartottam tőle, hogy fogom viselni, de – be kell vallanom -, egész jól ment eddig, a vártnál sokkal jobban.

Reggel olyan békésen ébredtem. Szokatlanul mélyen aludtam előző éjjel, az álmaim sem zavarták össze a fejemet. Néztem a redőny csíkjait, melyek, mint fényből szőtt pókhálók fonták be a hálószobát. Falra vetődött színükből és rajzolatukból sejtettem, hogy odakinn süt a nap. Mégsem akartam kikelni az ágyból, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elmerüljek ebben a nyugodt és kellemesen pihent állapotban. Kutattam közben az érzéseim közt, azt akartam tudni, zavar-e valami odabenn erre a napra ébredve. A legnagyobb csodálkozásomra, nem volt bennem fájdalom. Félig nyitott szemem rátévedt a pizsamám ujjára, kék színű, gondoltam, s eszembe jutott, hogy ez az a pizsama, amit még 14 éves korodban nőttél ki, így rám maradt. Puha, pamut, kényelmes. Szeretem. Mindig szerettem, most aztán meg különösen.

Vagy fél órát lustálkodtam még az egyre világosabb szobában, vissza-visszacsúszva a félálomba, éreztem, még a nyálam is kicsordult. Aztán végül felparancsoltam magamat, kitápászkodtam az ágyból. Az ablakon kinézve elvakított a fény: a vén cseresznyefánk épp most virágzik, hófehér szirmai tömören borítják be bibircsókosan göcsörtös ágait. Ez ígéretes. Talán idén lesz rajta termés. Valójában már tél végeztével ki akartuk vágatni, de én nem hagytam. Arra hivatkoztam, hogy tavaly nyáron milyen örömmel másztál fel rá, ezért kegyelmeztünk meg az öreg hölgynek. Most – korát meghazudtolva – fehér menyasszonyi ruhát öltött. Vajon ez lenne számára a feltámadás? Ha igen, kap még tőlünk pár évet.

Rudi kutyánk ma nagyon elemében volt. Előbb a tujára fészkelő rigók bosszantották, majd a szomszéd pulija, tudod, az a kis fehér, aki mindig a kerítés mellett futkos ugatva. A mi házőrzőnk se hagyta válasz nélkül a provokációt, acsarkodott vele egy sort, majd belefáradva az ugatásba, tologatni kezdte az edényét. Kimentem, adtam neki vizet. A tálját oda helyeztem, ahol te találtad meg a sóderkupac alatt ősszel a Rudi által elásott patkányt. Amikor az udvarra kilépve megcsapott a hűvös levegő, eszembe jutott a szemed villanása. Ahogy rám néztél, mikor elhangzott az a mondatom, amit még nem sokkal a Bükkszentkeresztre költözés után, augusztus végén mondtam neked: „Meglátod, nagyon fogsz szeretni itt lenni nyáron, mivel megtapasztaltuk, hogy errefelé sosincs kánikula”. Úgy néztél rám, hogy utána napokig nem tudtam másra gondolni, csak arra a lélekig hasító, fájdalmas pillantásra.

Aztán – a nagy reggeli ragyogást követően – később elbújt a nap. De ez sem tudott eltántorítani a tervemtől, elindultam a Bársonyos forráshoz, mivel fogytán volt itthon a vízkészletünk. Tudom, neked nem ízlett annyira a forrásvíz, de én, amióta ezt iszom, nem igazán vágyom másféle italra. Tiszta, egészséges, jóízű. Meg, bevallom, szeretem azt a szertartást, ahogy a mély völgyben álló betonkávára kipakolt palackjainkat sorra töltögetem a jéghideg nedűvel. Csobog, bugyborékol a forrás, felém magasodik a hegy, s az ember végre alázattal tud kérni a természettől. Azokban a pillanatokban valahogy minden a helyére kerül. Ma is, amikor néztem végig a meredek szurdokon, olyan különös érzés fogott el. A hegyoldal fái virágzottak, és az enyhe légáramlatban úgy hullottak alá a piciny, halványbarna, könnyű pihék, mint télen a hópelyhek. Ahogy összehúzott szemmel tekintgettem felfelé, észrevettem egy, eddig még sosem látott juharfélét, nagy, lecsüngő virágzattal. Hirtelen előkaptam a telefonomat, lefotóztam, majd elküldtem neked a Messengeren e mondat kíséretében: „Velem vagy!”. Aztán bámultam a telefon kijelzőjére hunyorogva, mintha választ várnék tőled.

Hazaérkezés után a vasárnapi ebédet készítettem. Ízlett volna neked a mai menü. Most jut eszembe, ezek pont a kedvenceid: húslevest főztem – sikerült azt a nagyonvékony, finom cérnametéltet beszereznem hozzá -, másodiknak pedig grillezett csirkemell volt krumplipürével. A burgonyát jó alaposan áttörtem vajjal, tejföllel s lassú tűz fölött kavarva tejjel hígítottam. Szinte habbá vált az egész, úgy, ahogy mindig is szeretted. Uborkasaláta most nem volt, minek is csináltam volna, hiszen azért csak te rajongtál.

Délután aztán kijöttem ide. Jó ideje ücsörgök itt, nem számítottam ilyen jövés-menésre. Persze, jeles nap van ma, így érthető, az emberek egymás után hozzák a virágokat, és elhunyt szeretteik sírhalmára teszik. Amott egy férfi láthatóan unja magát, sorra járja a fejfákat, olvasgatja róluk az adatokat. Azon jár az agyam, vajon mennyit számítanak azok a számok és nevek neki, vagy a felirat: „A boldog feltámadás reményében”. Miközben néztem az embereket, legbelülre is figyeltem, eddig egész jól voltam, tényleg, egy csepp könnyem sem hullott. De aztán jött egy család két eleven kisfiúval, akik minden szülői figyelmeztetés ellenére elkezdtek ugrálni a sírokat lefedő kövekre. Az egyik haja olyan volt, mint az arany. Mint a tied. Na, akkor már nehezen tudtam tartani magamat, feltörni készült belőlem a sírás, amit megpróbáltam elnyomni, így egy furcsa nyüszítés-félét hallattam. Nem baj, kicsit összetéveszthető annak a macskának a hangjával, aki az utóbbi napokban itt szokott ólálkodni. Körülnéztem, hátha itt van most is valahol, s rá lehetne fogni, ő nyávogott. Nem találtam, ő is biztos elmenekült a tömeg elől. Végül az eső mentett meg, eleredt, nagy erővel zúdult a nyakunkba, s jobbnak látta mindenki, ha befejezi a temetői látogatást.

Egyedül maradtam tehát veled. Nem, én nem félek az esőtől, tulajdonképpen nem is érzem a rám verődő kövér vízcsöppeket. Egy picit úgy viselkedik a testem, mint a lelkem: érzéketlen a külső-belső ingerekre. Ezt a megállapítást legelőször a pszichológusom szájából hallottam, és bár én végképp tiltakoztam ez ellen a diagnózis ellen, idővel be kellett látnom, hogy valóban így van. Mondjuk, ez segít. Mi lenne, ha abban a fájdalomban kellene élnem, amit az elvesztésed okoz? Jól van ez így, tényleg. Nincs fájdalom, nincs semmilyen félelem bennem. Valóban, én nem tartok már a haláltól sem, ez a félelemmentesség pedig mérhetetlen adomány, akárhogy is nézzük. Meg is kértem a pszichológusomat, hogyne akarjon engem meggyógyítani, nekem ez az állapot megfelel, ha már így alakult, akkor maradjon is így.

Nézem a földet, nézem, ahogy a fű bársonya közül ki van harapva egy darabka sár. El kellene hinnem, hogy ott vagy alatta, de az az igazság, én egyetlen egy percig nem éreztem ezt. A testvéred is rájött erre hamar, körülbelül a harmadik kilátogatása után mondta nekem meggyőződve, hogy szerinte te egyáltalán nem a sírban vagy. Igen, épp ezért szerettem volna csak elszórni a hamvaidat valahol, talán a hegytetőn a szélben, vagy egy erdei patakba, de az ő kérésére nem így történt. Most aztán, hogy megértette, hogy veled nem itt lehet találkozni, rám maradt a sír látogatása. Mindig kell valamit bogarászni rajta. Még csak tavasz van, de a gyom máris benövi, a vakond feltúrja, kell ide a gondos kéz. Ülök a nedves füvön most is, húzgálom ki a kopasz földdarabon kisarjadt szálakat, szinte minden napra ad elfoglaltságot nekem.

Azon gondolkodom, hogy kiírassam-e majd az évszámokat, vagy elég csak ez: „Élt húsz évet”. A fickó, az unatkozó, biztos érdeklődve olvasná. El is indult felém, mikor itt kószált, de érzékelhetett valamit, mert megtorpant és – kíváncsiságának gátat szabva – visszament a rokoni körhöz. A kisfiúk is így tettek, pedig ha a közelembe jött volna az aranyhajú, biztos, hogy kérdeztem volna tőle valamit kedvesen. Nem, nem sírtam volna magam el, hamar tudok magamnak parancsolni. Nem úgy, mint amikor még éltél, s megkönnyeztem egy-egy filmet, vagy meghatódtam valami hír hallatán. Emlékszem, mennyire zavart téged az, hogy anya ilyen sírós. Ugyanolyan érzékeny voltál, mint én egykor. De az élet dolgai aztán megkeményítettek. Téged is, engem is.

Gondolkodom, hogy milyen furcsa, ellentmondásos ez az egész. Azt mondom, nem vagy itt, miközben folyton úgy beszélek hozzád, mintha itt lennél. Nos, az egész élet egy nagy ellentmondás, igazán nem kell, hogy bármi is meglepjen bárkit. Egyébként is, valójában te mindenütt ott vagy. Igen, most érzem igazán, milyen az, mikor azt mondják: betölti a mindenséget, mindenütt jelenlévő, satöbbi. A halál sokmindenre megtanítja az embert, bölcsebbé teszi, úgy érzem. És egyáltalán ne ijedj meg; amikor azt mondom, hogy hozzád beszélek, akkor valójában csak gondolatban formázom meg a mondatokat, bár bevallom, néha valóban arra leszek figyelmes, hogy fennhangon ejtem ki a szavakat. Lehet, nem is azt érzékeli a külvilág, hogy bölccsé váltam, inkább úgy gondolják, hogy bolonddá? Meglehet. De, úgy vélem, mindegy is, miket feltételeznek az emberek, a mi szempontunkból már tényleg tökéletesen mindegy minden.

Az eső végre csitul. Lassan el kéne indulnom, ebéd után úgy hagytam a mosatlant. Siettem hozzád, mert ez mégiscsak egy ünnepnap, anyák napja, s az első – azóta. Mélykék, szinte fekete felhők tömörülnek odafenn, miközben kirajzolódik először egy, majd egy másik színes csík; csodaszép, duplasávos szivárvány lebeg a párás levegőben, ritkán látni ilyen erősen a színeket. Kivételes ajándék ez a mai napra. Hm, emlékszem, azt tanítottam neked, hogy olyan az élet, mint a vihar utáni ég: a nagy zivatar után, a legsötétebb felhők elé ül ki a legtitokzatosabb és legmagávalragadóbb égi jelenség. Tudod, Kisfiam, muszáj abban hinnem, amit tanítottam neked. Az ember mégsem cáfolhatja meg a saját szavait. Elvégre mi még most is összeköttetésben vagyunk, mit szólnál hozzá, ha nem így tennék? Csalódást nem okozhatok neked. Szóval abban bízom, hogy lassan elúsznak azok a fekete felhők, s várok, nagyon várok a mi szivárványunkra. Ilyen duplára, mint a mai. Legyen ez számunkra égi jel. Minden bizonnyal van még valami feladatom, ha már itt ragadtam ebben a földi jelmezben. Most ünnepélyesen megígérem neked, hogy nagyon fogok igyekezni, törekedni arra, hogy megtaláljam azt, amit még el kell végeznem idelenn. Tudom, hogy ebben te a segítségemre leszel, hiszen eddig is óvtál, védtél. Ha nem így lenne, akkor én már belehaltam volna a fájdalomba. De semmi. Tényleg. Anyák napja ide, vagy oda, egész jól viselem, mondom. Nem fáj igazán, sőt gyönyörködöm a színek játékában, a szél orromba tereli a hegyi virágok illatát, meg talán még egy furcsán jóleső borzongás féle is körbevesz – valami friss esőillat ölel körül… azt hiszem.

Az élesztő

Minden az élesztővel kezdődött, drága doktor úr, minden baj azzal indult el, ugyebár, azzal a fránya élesztővel, mert ha lett vón élesztő odahaza, akkor én se kerülök ide, ez egyszer biztos! De hát nem volt. Már hetek óta nem lehet kapni, pedig nem csak a sarki boltba mentem el ám, hanem a távolabbiakba is benéztem, nem egyszer, nem kétszer, de hiába! Azt mondják, hiánycikké vált. Nem csoda, az emberek otthon vannak bezárva, egymás hegyin-hátán, együtt az egész család, s nem mehetünk, ugye, sehova. Édesanyám is, szegénykém, aki messze lakik tőlünk, távol egy kis városkában, ő is csak este mer kimenni a városba, mer’ állítólag oda meg hazaérkeztek Olaszból a… hogy is fejezzem ki magam, drága doktor úr, hogy szalonképes legyek?, na, szóval, hazatoloncolták Olaszból azokat a… szexmunkásokat, na, így mondom akkor, doktor úr, hogy jól értse!, s most, mivel azok hazahurcolták odakintről ezt a covidot, vagy mit, hát kijárási tilalmat léptettek életbe. Aszondja a drága mama, hogy a rendőrök megállítgatják az embereket, s hazaküldik az időseket, meg azokat, akiknek nincsen papírja, pedig szegénykém csak egy kicsit sétálni szeretne, muszáj neki a köszvényes lábait megmozgatni, nem értem én ezeket a rendőröket, miért ne lehetne annak az ártatlan kis öregasszonynak sétálni egy jóízűt, nem szól az senkihez, olyan csendes, szótlan ember, mint én, mert hát én édesanyámra ütöttem, doktor úr!, na, ne értse félre, nem úgy „ütöttem”, hanem csak így szokják mondani, ha hasonlít valaki valakihez, tudja, kedves doktor úr!? Na, szóval mink is otthon vagyunk, több mint egy hónapja, mind, az uram is, meg én is a fiúkkal, így sok az éhes száj, nagy a bendő, el kell őket valamivel látni, hát mit csinál ilyenkor a jó háziasszony? Süt. Én pedig, doktor úr, nagyon szeretek ám sütni, főleg dagasztani, hiszen a meleg tészta jobb a bőrnek, mint az a hijarulonos, vagy micsodás avonos krém, nem beszélve arról, hogy a kelt tészta a legfinomabb kéztisztító is egyben, hiszen úgy hozza le a koszt az ember keziről, hogy csak, na! Szóval már nagyon szerettem volna sütögetni, dagasztgatni, főleg mivel kellett vón valami megnyugtató dolog, hiszen az ember idegein táncolnak azok a neveletlen kölykök. Csak meresztik otthon a seggüket, már bocsánat a kifejezésért, de mi mást tudnék mondani, mikor egész nap csak döglenek a szobájukban, oszt nyomkodják a mobiljukat még akkor is, amikor kihívom őket azzal, hogy kész az ebéd, meg kész a vacsora, de azok a lusta dögök le se teszik a markukból a mobiljukat, mintha oda lenne nőve hozzájuk. Állítólag onlájn tanulnak, de én se nem látom, se nem hallom őket tanulni, meg vagyok verve én ezekkel, mindig csak a bolondságon jár az agyuk ezeknek, a minap is azt látom, hogy fekszik az Ármándó a vasalódeszka tetején síszemüveggel meg úszósapkával a fején és furcsán kalimpál, a másik, a Ronáldó meg veszi fel videóra, oszt azt hazudják nekem ezek, hogy ez a tananyag, meg házi feladat, meg ilyenek! Nem sül ki a szemük, képesek engem ilyenekkel megetetni, hát bolondnak néznek engem, vagy mi?! Szóval, doktor úr, muszáj egy kicsit kikapcsolódni, a sorozatok már a könyökömön jönnek ki, mindegyikben csak a megcsalás, meg a félrekufirc megy, nem bírom én ezt a temérdek erkölcstelenséget, az embernek sok mindent bevesz a gyomra, meg a jóból is megárt a sok, de ebből aztán meg főleg. Szóval szerettem volna valami nyugisat, ami kikapcsol, de hogyan, ha nincs élesztő? Tudom, tudom, azt mondják az okosok, hogy régen se volt bolt, meg élesztő s mégis tudtak nagyanyáink sütni, és hogy erre találták ki az öregek a kovászt, meg ilyenek. Igen, a net is tele van most ilyesmikkel, nekem fogalmam sincs, hogy az égbe csinálják, én is kavargattam, ugye, lisztből és vízből készül az a csuda és úgy kell vele bánni, mint a tamagocsival, tudja, doktor úr, az a kínai, vagy japán, vagy milyen játék, amivel még Ön is biztos játszott gyerekkorában, legalábbis azt feltételezem, olyasmi korú lehet, mint akinek volt tamagocsija. Tudja, az a marokba fogható, tojás alakú izé, na, biztos volt a doktor úrnak is olyanja! Ha nem így lenne, elnézést a tolakodásért, kedves doktor úr, szóval tudja biztosan, miről beszélek, az a kis izé, amivel foglalkozni kell sokat… Na, ugye, mondom én! Na, oszt ezt a vackot etetni meg itatni kell, és a kovász is valami ilyesmi dolog, figyelni kell rája, rakni hozzá hol a lisztet, hol a vizet, meg ki-betakargatni, öntözgetni, de az enyimnek valami baja lett, megdöglött, így mondják, nem tudtam vele bedagasztani, ki kellett önteni a vécébe, hát ki is öntöttem nagy bosszúsan, aztán meg elindultam, mondom, csapok egy kört, hátha találok valahol élesztőt. De az volt a gond, hogy 9 óra után mentem. Illetve hát nekem nem okozott gondot, csak a bolti eladónak, mivel, tudja, doktor úr, hogy van az a korlátozás, hogy délelőtt 9 és 12 között nem mehetsz vásárolni, csak ha 65 éves vagy, vagy attól öregebb, és hát értem én ezt, de délutánra én má’ mindenképp be akartam dagasztani, így feltettem a maszkomat, ami baromi jól néz ki, pedig én nem díjazom azt a nagy divatmajmolást, hogy én egy ilyennel vagánykodjak, mert a maszk nem ruhadarab, ugyebár, védőeszköz, no, de sokan azt hiszik, hogy az, legalábbis ahogy végignézem ezeket a fiatalokat, hogy milyen dizájnosakat vásárolnak otthagyva némelyikért egy csomó pénzt; szóval az enyim azért is jó, nemcsak, mert megy a legújabb párducmintás felsőmhöz, hanem mert tényleg betakarja az egész arcomat, és képzelje, doktor úr, hát nem kiszúrták a boltban, hogy én nem vagyok még 65 éves?! Felteszem azt a bazi nagy maszkot, a párducmintásat, ami tényleg eltakarja a fél pofámat és megszólít erre az a szemtelen kiscsaj a pult mögül, hogy meg tudom-e mondani neki, mennyi az idő!? Először úgy tettem, mintha nem hallanám a kérdést, de odajött, pont akkor, mikor épp beleraktam a kosaramba az élesztőket – mert végre volt, friss, megnyomtam és éreztem, hogy az a jó kis gumis állagú volt, tutira a legfrissebb, na, attól aztán secperc alatt feljött vón a tészta! -, szóval odajött hozzám az a kis izé, a szemembe nézett és közölte velem, hogy én biztos nem vagyok még 65, úgyhogy menjek ki a boltból. Képes volt ilyet mondani nekem az a kis mitugrálsz, és hát máskor biztos örültem volna, ha nem néznek 65-nek, de akkor majd’ fel vetett a méreg, mert a jó kis ruganyos élesztőt – amiből vettem egy egész fóliapakkal, biztos, ami biztos, ki tudja, mikor lesz újra belőle, tehát volt vagy 8 kockányi a kosaramba’ -, hát nem kipakoltatta velem az egészet?! Na, de, gondoltam, túljárok az eszin a kis dögnek, hazarohantam és előkerestem a Krisztofernek a helovinre szerzett boszorkányjelmezét (jó, tudom, hogy nem egy fiús jelmez, de micsináljak, ha ezért könyörgött, a szentem, hát, persze, hogy megvettem neki), felvettem azt, még a hátam is meghajtottam, úgy mentem vissza az élesztőért, amiből – láttam az ajtóból – még maradt vagy 4-5 kockányi (persze, mert a sok hülye mind felvásárolta addig!); szóval csak az ajtóból láttam futólag az élesztők sárga kockáit, mivel az az erőszakos kis picsa – hijjába játszottam el a hajlott hátú öregasszonyt! – ismét kiküldött engem a boltból most már tetlegességig fajulva a dologgal!!

Ekkor olyan idegállapotba kerültem, hogy felcsörögtem az uramat, hogy most már ő is mozdítsa meg a kövér, hájas potrohát, üljön be a kocsiba, oszt vigyen ki engem a teszkóba, mert ott biztos nem bánnak ilyen bunkón a vásárlókkal és jött is a Lajos azonnal, ki is mentünk a teszkóba, de azt láttam, ma mindenki megbolondulhatott, mert ott meg a biztonsági őr kötözködött belém, így mérgemben átmentünk a szomszédos obiba, ahova, valami csoda mód, beengedtek mindenkit, 65 alatt, felett… Na, de, doktor úr, ha látni akar egy csomó bacilusos gazdát egy rakáson, akkor csak menjen ki az obiba, ott aztán hemzsegnek az emberek, mint a légy! Mind, egy rakáson! Mondtam is a Lajosomnak, hogy csak céllal vásároljunk, legyünk a környezetünkre nagyon tudatosak és csakis azt vegyük meg, ami nagyon muszáj, mer’, ugye, az ember nagy unalmába’ otthon ül a négy fal között és néz ki a fejiből, mint is lehetne szépíteni a lakókörnyezetén valamicskével, és akkor eszibe jut, hogy le van törve már vagy 15 éve a fürdőben a kilincs, cseréljük ki végre, így nem lesz azon minden reggel veszekedés, hogy szarás közben rányit bárki a másikra, meg ha mán ott vagyunk végre, akkor ne legyünk mán annyira sóherok, ne sajnáljuk mán a pénzt arra, hogy kicseréljük a díszpárnákat azon a lepukkant kanapén, dobjuk fel egy kicsit a sivárságot, ha mán be vagyunk beléje zárva, oszt, hát egy vödör festéket se ártana venni, mert amikor még az Ármándónk kicsi volt és még képregényírónak készült, akkor maradt fenn egy-két irka-firka a nappali falán, de így 15 év múltán szívfájdítva megválnék végre tőlük, és ha mán benn festünk, akkor kint se ártana lefesteni azt a rozsdás kerítést, amit ugyan próbáltunk mán az elmúlt évek során, de mindig rájöttünk, hogy olyan magasan van a teteje, hogy egy létránkkal sem érjük el azt, így megvettük a legmagasabb létrát – hála istennek, még volt belőle egy darab. De a kerítéshez kell, ugye, smirgli, meg ecset, meg alapozó, meg fedőfesték, és hát gumikesztyűt is vettünk, vagy 40-et, mert rájöttünk, hogy milyen jó lesz 2 az 1-ben felhasználni azokat, hiszen így megfelelő módon fogunk tudni védekezni majd a vírus ellen, hisz ki tudja, meddig tart még ez a bolondéria. Be is álltunk a sorba, oszt ki volt írva, hogy tartsanak egymástól az emberek. Úgy kábé 3 méter távolra tartsanak, de néztük, hogyha ezt szó szerint vennénk, akkor bizony az obin túl érne a sor, így közvetlenül az előttünk álló karnisának végibe szaladt bele Lajos azzal a nagy hasával, kértük is azokat, vigyázzanak a másik testi épségére, meg azokat is, akik majd’ le taposták az adidaszom sarkát, na, mondtam is nekik, hogy biztos nem tanultak meg olvasni az általánosba’, meg félanalfabéták, meg ilyenek! De micsináljak, ha kihozzák az emberből az állatot? Meg amúgy is olyan sokan tülekedtek, meg tömegiszonyom van, a Lajosom meg szíves, tehát alig vártuk, hogy véget érjen az a háromnegyedórás sorban állás, a srácaink is már vártak minket nagyon, csalódottak is voltak szegénykéim, hogy kaja helyett egy csomó olyasmit vettünk, amivel enni nem, csak dolgozni lehet, s mivel már említettem, hogy lusták, mint a világháború, ezért jól összevesztünk és mérgemben, hogy ne is lássam őket, kimentem oszt nekiestem lecsiszolni a kerítést. Már épp a csiszolás véginél jártam, amikor megérkezett a pizzafutár, mert, mint mondtam, nagyon szeretik a hasukat a fiúk és ha arról a testrészükről van szó, feltalálják ám magukat, így rendeltek négy óriáspizzát az apjukkal közösen – persze, hogy csak négyet, rám nem is gondoltak, mindig így szokták, elfelejtkeznek mindig szeretett szülőanyjukról, mit nekik a hála a sok-sok gondoskodásért cserébe?, pedig hát nekem is régen volt már a reggel 9, amikor élesztőért mentem a boltba. Szóval megérkezett a pizzás – jól megszaladt ezeknek itt ezalatt a karantén alatt, biztos dugig keresik magukat pénzzel, mivel az emberek mind, boldog-boldogtalan, mit se törődve, hogy vírusos, vagy sem, rendelik orrba-szájba a pizzákat. Tehát megjött az a kis lótifuti, bár én nem láttam, mert el voltam merülve a munkába, oszt épp a létra tetejin álltam, és állítólag a küldönc fiú nyomkodta nagyon a kapucsengőnket, ami vagy 5 éve nem működik, mondtam is a Lajosnak, míg itt vártunk kinn az ambulanciján, hogy lehetett volna annyira esze, hogy mikor az obiban voltunk, vesz egy működő csengőt és kicseréli végre a régit, de neki nem ész, hanem csak híg káposztalé van a fejiben, nem is csoda, hogy mindent elfelejt!; szóval a pizzás pasi megunta a csengőnyomkodást, úgy gondolta, hogy bejön a kapun, oszt akkor látott meg engem a kerítés tetejin és azt mondta, úgy megijedt, mert még mindig rajtam volt ez a helovinos jelmez, a Krisztoferé, meg így rá volt, ugye, ragadva az arcomra a rozsdapor, ahogy látja, kedves, doktor úr – elnézést, de úgy rohantunk idefele kétségbeesetten, üvöltve a fájdalomtól, hogy nem volt eszembe se, hogy megtisztálkodjak, vagy rendbe szedjem magamat a tiszteletire, meg hát nem ettem reggel óta, így muszáj volt bekapnom a kocsiba’ abból a finom fokhagymás-magyaros pizzából egy szelettel, nehogy leessen a cukrom oszt még nagyobb bajt csináljunk -, szóval meglátott az a kis mitugrálsz pizzás engemet, oszt ijedtében felkiáltott, és hát akkor meg úgy rám hozta a rosszbajt, hogy én meg elengedem a kerítés tetejit nagyhirtelen, amitől elmozdult a létra és így esett az eset, hogy most itt vagyok magánál, drága doktor úr, a kezei között. Mi? Hogy 9 öltés és hogy egész jól viselem a fájdalmat? Hát, igen, doktor úr, annak idején is, mikor a Krisztofer feje túl nagy volt és felrepedtem, ott lenn, tudja?, na, nem akarom részletezni, hogy hol, tudja azt maga jól, biztos találkozott már maga olyannal az életben, még ha nem is olyan régen játszott azokkal a tamagocsikkal; szóval mondta is nekem a Kolozsi doktor úr, a szülész, hogy egész jól tűröm a fájdalmat. Na, akkor is varrtak engem, csak azért az mégsem 9 öltés volt, pedig hát, állítólag akkor jó az uramnak, ha minél szűkebb, tudja, miről beszélek, doktor úr, biztosan!?, nem akarom én nevén nevezni a gyereket, illetve, nem is a gyerekről beszélek, biztos tudja jól, csak hát ezt így mondják mifelénk az emberek, amit akkor szoknak így mondani, ha… Na, de doktor úr, kérem!, micsinál?, nem értem ezt az egészet!, nekem a lábam repedt fel, nem a szám, hát mit képzel, mimoma molom ö höröm o momonóma…?!?!

Cukor és szalma

– Büdös kölykök! Na, megálljatok csak! – kiáltott édesanyám magából kikelve, mikor észrevette a turpisságot.

– Nem lesz nektek többé karácsonyfa, az biztos!

1952-őt írtunk. A háború okozta sebek lassan begyógyultak, épp ébredezni kezdett az ország a világégés okozta kábulatból. Már volt mit enni és a karácsonyra, a katolikusok egyik legnagyobb és legszebb ünnepére is úgy tudtunk készülni, hogy anyám még kedvünkben is tudott járni végre.

Az ünnep hangulatát ugyan mindig az adta meg, hogy olyankor a tisztaszobába is bemehettünk napközben. Egybenyitottuk a konyhával, így a meleg átlangyosította a mindig hideg kőfalakat. Még apám keze munkáját dicsérte a kis parasztház tűpontos alaprajza és egyenes falai. Legalább ebből is lehet emlékezni rá, mondta anyám olykor-olykor, mikor felidézte apám múltba tűnt alakját. Moldvában halt meg apám a háború vége felé, egy hadifogolytáborban, Széphalom férfilakosságának nagy százalékával egyetemben. Egy egész falu vesztette el életerős, munkabíró férfijainak sorát. Szinte minden családban gyászoltak valakit, hol családfőt, hol gyermeket, hol mindkettőt. Az asszonyoknak nem volt más választásuk, gyászukat félretéve kellett életben maradniuk, mert nekik is életben kellett tartaniuk az otthon maradottakat. A mi esetünkben hármunkat: a nővérem és a bátyám mellett én voltam az utolsó, aki még apám életében világra jött, de találkozni már nem volt szerencsém vele. És volt még két testvérkém is, de ők kinn nyugszanak a hozzánk közeli temetőben pici hantok védelmében. Anyám sosem beszélt így róluk, de úgy hiszem, néha hálát adott a Jóistennek azért, hogy csak hármunkat kellett felnevelni, etetni és ruházni. Nem tudom, hogy bírta volna, szikár, sovány, munkában megedződött teste, ha több éhes szájat kellett volna betömnie.

Erre a karácsonyra azonban olyan szerencse érte, hogy valahonnan szaloncukrot tudott szerezni. No, nem igazi szaloncukor volt, csak egyszerű kockacukor, de akkor is nagy szó volt ez abban az időben. Kérges tenyerében szinte remegve mutatta meg nekünk a szerzett kincset s közös munkával sikerült is becsomagolnunk azt. Fényes sztaniolpapírt hasogattunk fel, mert azt is kapott valahonnan, abba tekertük a cukrokat, vékonyabb zsineggel elkötöttük a két végét és alig vártuk, hogy felhelyezhessük a fára őket. A fa mindig a tisztaszoba közepén lévő asztalkára került fel. Az asztalnak külön jelentőséget az adott, hogy anyám aláterített egy zsáknyi szalmát, s mint a szent család az istállóban, abban aludtunk, hempereghettünk mi, gyerekek, az egész karácsonyi ünnep alatt. Akkora port vertünk fel a döngölt padlójú szobácskában, hogy anyánk nem győzött minket fegyelmezni. Eleven gyerekek voltunk, a bátyám pedig különösen égetni való. Álladóan cukkolt minket, ahol lehetett, borsot tört az orrunk alá. Egy alkalommal, emlékszem, szerettem volna vele a moziba menni. Ám a nagytestvér engedelme nélkül nem mehetett a kis pisis. Az én bátyám erre ultimátumot adott: ha háromszor elmondom, hogy Szujjeta Jószefné vagyok! – akkor elvisz engem a moziba. Ugyan Szujjeta Józsika csúnya és jelentéktelen fiúcska volt a szomszéd sorról, de én erőt vettem magamon és eldaráltam háromszor a szent fogadalmat. Lacinak több se kellett, röhögve azt kiáltotta: No, ha te Szujjetáné vagy, akkor menj az uraddal a moziba! – azzal faképnél hagyott engem, az akkor már bőgő húgát.

Édesanyám sokat bosszankodhatott miattunk, de bölcs parasztasszonyi eszével belátta, hogy ilyen a gyermeki természet. Megpróbálta a maga felállította szabályokat úgy betartatni velünk, hogy abból tisztességet és becsületet tanulhassunk. Egész életre útravalót adott számunkra mély hitével és sokat tűrő természetével. Ugyan voltak a nevelés útján tett téves lépései, azonban ki nem hibázik élete folyamán?

Amúgy is nehezek voltak a mindennapok. Hús csak vasárnapokon került az asztalra, egyébkor leginkább főzeléket és puliszkát ettünk, de az egyházi ünnepek akkora fontossággal bírtak a mi kis közösségünkben, hogy azokat mindig méltósággal és, helyzetünkhöz képest, valódi bőséggel tudtuk megülni. Már hetekkel karácsony előtt készült anyám. Törte a diót, tisztította a mákot. Átnézte, átszitálta alaposan a tölteléknek valót, egy kemény héjdarab se maradjon benne.

Advent utolsó hetében aztán elkezdődött a dagasztás nem kis feladata. A kenyeret amúgy is maga sütötte mindenki odahaza, de anyám ilyenkor sorra készítette a rúd béleseket, briósokat, a savanyú levesbe való bobájkát. Egy hatalmas tekenőbe került a végén a sok kisült tésztaféle, amit úgy próbált elhelyezni a kamrában, hogy se az egér, se mi ne találjuk meg, mert előlünk mindig mindent el kellett dugni. Állandóan éhes gyomrunk feneketlen bizonyult.

Viliára aztán készen állt az ünnepi asztal, ünnepi vacsora. A karácsony előtti napot, a 24-ét nevezik Viliának. Aznap egész nap böjtölni kellett – a görögkatolikusok folyamatosan hol böjtölnek, hol ünnepelnek. Gyerekként kicsit nehezen követtem ezeket a hektikusan váltakozó eseményeket, azt meg végképp nem értettem, miért pont akkor kell böjtölni mindig, amikor a legtöbb finomság van a kamrában. De este, Vilia estéjén aztán, mikor besötétedett odakinn, átváltozott anyám is, a szigorúsága leolvadt naptól cserzett arcáról, s átszellemült lényéből úgy áradt az ünnep melege és fénye, hogy teljesen azt éreztük: valóban a Megváltó születését éljük át. Csengőszóval köszöntöttük a Kisjézust, ajándékozás akkor még nem volt, de nem is igényeltük. Nekünk az volt az ajándék, hogy ehettünk végre, meg volt karácsonyfácskánk, igaz, kicsi és egyszerű, de mégiscsak valami és még talán a szalmadobálást is elnézte nekünk azokon a szent ünnepi napokon jóanyánk.

Igen ám, de ezen a karácsonyon, az 1952. évin, mi mégis túllőttünk a célon. A gondosan becsomagolt szaloncukrokat még a csengőszó előtt kiettük a fényes papírból, mind, az összeset befaltuk. Hogy ne derüljön ki egyhamar a dolog, a kamrából becsent, sütés után megmaradt diókat raktuk bele titokban. Anyám az ünnepi vacsoránál még semmit nem vett észre. Elmentünk az éjféli misére s onnan hazaérkezve, a szalmára való ágyazás során nyúlt fel egy szem cukorért a fára. Az első előkerült diónál már gyanút fogott, aztán sorra bontogatta a sztaniolokat, egyre dühösebben. Ekkor hangzott el a büdös kölyköknek, azaz nekünk szóló fenyegetés, melynek hangsúlyát és jelentőségét sosem fogom elfelejteni, míg élek. Nem lesz nekünk karácsonyfa többé! – jelentette ki felháborodottan.

A következő évre el is felejtettük anyám fogadalmát. Vártuk a Viliát, vele a szalmát és a kalácsokat, amit meg is kaptunk. De fa, az nem volt. Persze, gondolhattuk volna, a kockacukrokat egy dobozban hagyta anyám a kredenc mélyén. Szomorúak voltunk, de egy szót sem szóltunk. Egy mukkot se mertünk mondani, csak énekeltük a Dicsőség mennyben az Istennek-et, nyeltük a könnyeinket, én legalábbis biztosan, s álltunk a langyos szobában a szövött pokróc szálait bökdösve a dicsőítő ének közepette. Csalódott arcunk látványa valószínűleg jobban fájt anyánknak, mint számunkra a karácsonyfa hiánya. De ő se mondott nekünk egy szónyi intelmet, vagy egy sornyi prédikációt sem. A következő karácsonykor pedig ott állt az érintetlen szaloncukros fa a szalmával alábélelt asztalka tetején.

Dedikált példány nálam rendelhető e-amilben.

bármi-NŐ

Nevem, Lovass Adél, választott név. Mikor 2015-ben elkezdtem a saját örömömre írni, szükségét éreztem énem alkotói oldalának megjelölésére. Más ez a személy, mint az, aki dolgozni jár, gyereket nevel, takarít, mos és főz. Aztán arra jöttem rá, hogy mégsem teljesen más, hiszen mindig arról a személyről írok, aki dolgozni jár, gyereket nevel, takarít, mos és főz. De közben érez. Figyeli saját, belső rezdüléseit, titkos vágyait, rejtett adottságait. Azt az oldalát, melyet talán sose lát senki, vagy csak a kiváltságosok.

Kezdetben a fióknak készültek műveim, mivel magyartanári képzettségem miatt nem nagyon mertem átlépni az irodalom pantheonjának még a küszöbét sem. Nem voltam abban biztos, hogy merhetek-e én, avatatlan, bekopogni oda, hol az általam ismert és tisztelt "nagyok" léteznek. Aztán győzött a belső kényszer.

Az alkotás segít. Számomra a túlélésben segített. S abban, hogy bárki lehessek, bármilyen helyzetben. Bármi-NŐ. Számodra pedig abban segíthet, Kedves Olvasó, hogy ha felismered önmagad valamelyik szerepemben, tudd, hogy minden feldolgozható s minden leküzdhető. Akár a halál is...

Kötetem segítő célzattal készült. Segíteni szeretném azokat az embereket, akik hasonló nehézségeken mentek keresztül, mint jómagam. Műveim elsősorban a női lét problémáiról szólnak. A könyvbemutatókon és közönségtalálkozókon verseimet magam adom elő, érzékenyítve a hallgatóságot, felszínre hozva eltemetett fájdalmakat, sérüléseket. Az ezt követő terápiás beszélgetésekhez olyan együttműködő szakembereket keresek, akik a művészet erejével felszínre csalogatott traumákat a segítségre vágyó egyénnél hatékonyan tudnák a későbbiekben kezelni. Elérhetőségeimen várom a jelzéseket, mind, az erre a feladatra vállalkozó szakemberek, mind pedig azon érdeklődők részéről, akik szeretnének hasonló, rendhagyó könyvbemutatókat szervezni.